Mint amikor
a kisfiú lába közé csapja a seprűt, fejébe papírcsákót húz, és már indulna is
bevenni a várat, ám valaki – mondjuk anyukája – az orrára koppint, s visszarántja
a valóságba. Valami ilyesmit éreztem az Erdélyi Vándorszínház pénteki előadása
után. Végre egy produkció, amely kiűzte belőlem a színházi sznobériát. Végre
egy előadás, ami nem akar több lenni, mint ami: bő egy órányi szórakoztatás,
mindez egy jól megírt szövegre támaszkodva, mely a commedia dell'arte és a
misztériumjátékok világát idézi.
A Bükkfaszéki
Márikát az Erdélyi Vándorszínház
faluról falura járva, a szabadban játssza (a többi előadásukhoz hasonlóan).
Esetünkben azonban kénytelenek voltunk a Tarisznyás Márton Múzeum egyik
kiállítótermébe menekülni, hiszen az esti mínuszok már nem megfelelőek egy
szabadtéri színielőadás zavartalan lefolyásához, még ha olyan vérbő és pezsgő
produkcióról is van szó, mint amit a tizedik kollokviumon láthattunk. Hiszen
van itt minden, mi szemnek s szájnak ingere: szűzies menyasszony, zsugori
vénasszony, cigánylány és részeges pap, túláradó férfiasságát kontrollálni
képtelen áltudós, bohóc módjára viselkedő szolga, s természetesen egy
színészbőrbe bújt ördög is.
Noha a
történet valóban a moralitások világát idézi, melyben a jó (Márika) és a rossz
(Orvidor, az ördög) találkozik, az előadás egésze mégsem ennyire sematikus. A
szövegnek hála, kellő humorral és öniróniával találkozhatunk az elhangzó
párbeszédekben, melyek csak még hatásosabbá válnak a harsány színészi
játékoktól. A Pandulfot, Márika vőlegényét alakító Orbók Áron kétségtelenül az
előadás egyik legüdítőbb színfoltja. A tudós doktor karaktere egyébként is
rengeteg lehetőséget ad a játékra, melyeket megfelelő ritmus- és humorérzékkel
játszott ki Orbók. Ivák Bence ördög-karaktere is tartogatott szép pillanatokat,
s ha elfogadjuk, hogy az előadásban megjelent figurák mind elemelt, idézőjelbe
tett lények, máris nem a pontos lélektani kidolgozottságot értékeljük, hanem a
megfelelő és leginkább beszédes gesztusok megtalálását és ízléses
felhasználását. Így történt ez a Márikát alakító Keresztes Ági, valamint az
anyját, Örzsét játszó Molnár Orsolya esetében is. A Magyari Izabella által
megformált figura nem csak Pandulf szolgája, hiszen egyfajta játékmesterként
többször is felbukkan és jelenlétével mintegy összetartja a történetet.
Mindeközben a cirkuszi bohócokéra emlékeztető mozgékonysága és maszkja csak
tovább erősíti bennünk a commedia dell'arte-érzetünk. Nagy Norbert iszákos
szerzetesként jelenik meg a színen, s noha részegsége hiteltelen, replikái
megmentik a helyzetet, és szerethető, humoros karaktert formálnak belőle.
László Réka Méva, a cigány jósnő bőrébe bújva némi akcentust is felvesz magára,
bár ennél sokkal erősebbek játékában a gyors váltások, és az őt érintő komikus
helyzetek kidolgozottak. S mivel elképzelhetetlen vándorszínházi előadás
élőzene nélkül, szükséges megemlítenünk Csuja Leventét is, aki hol dudát, hol
pedig kobozt ragad, hogy a beékelt dalokat kísérje, vagy a recitativókhoz
szolgáljon zenei alapot.
Sajnos a
szokatlan helyszín érezhetően ártott az előadás minőségének, ez azonban nem a
rendező hibája. Csuja László ugyanis láthatóan ismeri az előadásban igen csak
felismerhető műfaji sajátosságokat, és jól tudja, miként kell az organikus (és
helyenként archaikus) néplelket, valamint a ma jellemvonásait ötvözni, majd
mindezekből egy valóban szerethető előadást létrehozni.
Jómagam
szándékosan nem sorolom most az Erdélyi Vándorszínház erényei közé a falvakra
való leutazást, hiszen ez önmagában még nem pozitívum, látva azokat a példákat,
mikor egy-egy kőszínház, kiszállásai során, mennyire nem tud valódi kapcsolatot
teremteni közönségével. Szándékosan nem beszélek a színház missziós terjesztéséről
sem, mindössze annyit jegyeznék meg, hogy akik áldoznak idejükből arra, hogy
jókedvet vigyenek oda, ahol szükség van erre, s színházat játszanak ott, ahol
ritkán látni ilyesmit, azok talán megértették a színház lényegét.
T.
